Pár
napja, hogy már egy éve új életet kezdtünk Málta gyönyörű
szigetén.
Sokat
gondolkodtam az egy éves ”születésnapi” bejegyzés milyen
legyen, személyes jellegű vagy tájékoztató jellegű az egy év
tapasztalatai alapján? Hiszen annyi minden változott, sok-sok új
dolgot tudtunk meg akár a lakásbérléssel, akár a
munkakereséssel, munkavégzéssel és lehetőségekkel kapcsolatban
is. Arra gondoltam legyen ez most személyesebb, a tájékoztatást
hagyjuk későbbre. Tudom azért arra is szükség van, hiszen sokan
készülnek piciny szigetünkre.:-)
Egy
éve úgy indultunk el Magyarországról, hogy valljuk be őszintén,
rendesen rákészültünk. Előtte blogokat olvastam, felvettük a
kapcsolatot kint élő magyarokkal – itt is köszönet nekik a
kezdeti és későbbi segítségekért! – a lakás és
munkahelyzetnek is utánajártunk, és persze volt anyagi tartalékunk
is.
Azt
gondolom bárki bármilyen okból hozza is meg a külföldre költözés
döntését, soha nem könnyű. Persze vannak kalandvágyó fiatalok,
akik még nem tudják merre sodorja őket az élet, de bizonyos
életkor után meggondoltabb az ember – idén töltöm a negyvenet
– de váltani sose késő, szerintem.
Otthon
– otthon, hol is van az? Erről a kedvenc Wass Albert idézetem
jut eszembe: „Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este.
Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró
nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol,
hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az
életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem
kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj.
Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este
hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy
egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy,
amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget
ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa
világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem
magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy
süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat,
akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van
hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még
egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember
önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az
útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül
hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra.
Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...)
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.” Nekem
most Málta, azon belül is Qawra, Bugibba, St.Paul’s Bay az
otthon, a férjemmel a cicáinkkal. Az új barátainkkal,
ismerőseinkkel, a már ismert utakkal, járdákkal, utcán élő
cicákkal, a kisboltos pasival, a munkatársakkal...
Szóval
Magyarországon már úgy éreztük nem tudunk előrébb lépni,
tovább fejlődni, sem anyagilag sem szakmailag. Gyakorlatilag nem is
olyan területen dolgoztunk amit tanultunk eredetileg, vagy akár
közel állt volna hozzánk, főleg a férjem nem.
Persze
a gazdasági okok elég hatásosak tudnak lenni, mégis sokan
maradnak a család, a barátok, a megszokott kis környezetük miatt,
vagy mert a hitelre vett lakás, ház köti őket.
Nekünk
is hiányoznak a barátok, meg a család, mint mindenki másnak. Nem
volt könnyű eljönni, és valahol a szívünk mélyén azt is
tudtuk, hogy kezdeti napi, heti „beszélgetések” ritkulni
fognak...mert a távolság már csak ilyen. Persze van, hogy eszembe
jut, a „mi lett volna ha...” amúgy semmi, mert nem maradtunk
ott, már itt vagyunk megléptük, amit nem bánunk. Sokszor érzem
úgy lemaradok arról ami Magyarországon történik a családdal, a
barátokkal, ismerősökkel. De aki az elköltözést választja
ezzel is meg kell barátkoznia, hogy mások lesznek a prioritások,
mások kerülnek előtérbe.
És
az igazi barátokkal pár hónap, de akár év személyes találkozó
után is úgy lehet folytatni mintha semmi se történt volna.
Nyilván
itt sincs kolbászból a kerítés, és nem könnyű, főleg nem az
elején. Úgy készültünk, hogy legalább 1 hónapot pihenünk,
aztán kezdünk munkát keresni. Én viszonylag könnyen találtam,
már március közepén takarítottam egy szállodában. Hát az
nagyon-nagyon nehéz volt, főleg fizikailag. Férjem jóval
lassabban talált munkát, bár Ő azóta is ugyanott van, de
jelentősen előrébb jutott a ranglétrán.
Én
voltam bolti eladó majd újra takarító már az új lakhelyen és
végül most felszolgáló.
Hogy
milyenek a kollégák? 99% nagyon kedves és barátságos. Végül is
a nagy részük szintén „bevándorló”, külföldi azaz nem
máltai. Ők szintén tudják milyen az távol lenni a szülőhazádtól.
Sok a délszláv kolléga, vannak filippínók a szállodában,
afrikaiak, olaszok, görög és persze magyarok. Szóval mindenféle
náció. A csapat eléggé összetartó, segítjük egymást.
A
helyiek? Egy év alatt sok minden kiderül azokról akikkel „együtt
laksz”. :-) Érdekesek. Inkább arabok, mint európaiak – és itt
néhányan azt gondolják, hú de finoman fogalmaztam – olykor túl
hangosnak, túl butusnak, túl okoskodónak tűnnek.
A
máltaiak is azt mondják, hogy borzasztóak. Vegyünk egy egyszerű
„Sunday Lunch”-ot, azaz vasárnapi ebédet. Ez valami
népünnepély. A szállodánk éttermébe külön foglalások
vannak. Svédasztalos jellegű minden, tehát annyit eszel-iszol
amennyi beléd fér. Olyan 10-18 fős asztalfoglalások a
megszokottak. Gyerekestől, nagyistól, nagycsaládostól. Legszebb
ruciba kiöltözve, illatfelhő, smink. Konkrétan a 2 hetes kisbabát
is elhozzák akár... Aztán 12:30-tól 16:00-ig tolják. A kaja
felét ki szoktuk önteni a tányérokról, a gyerekek 90 százaléka
valami botrányosan viselkedik, hangosak, rohangálnak, hisztiznek,
sírnak... amit el tudsz képzelni. Erre a máltai kollégák is azt
mondják, hogy borzasztó!
A
sziget csodaszép, szerintem. Bár vannak akik szerint olyan kopár,
de én szeretem. Még sok-sok hely van ami felfedezésre vár.
Illetve
az angolt még mindig fejlesztenem kell, jól jön a nemzetközi,
külföldi munkatapasztalat mindkettőnknek. Azt gondolom pár évet
mindenképp maradunk még, aztán meglátjuk merre tovább. Sok függ
az európai gazdasági helyzettől és a menekültkérdés
megoldásától is.
Most
itt jó.
